Van egy ismerősöm, akinek az a munkája (pontosabban hivatása), hogy hazánkba menekült nehéz sorsú embereket pártfogol, segít elintézni a hivatalos procedúrákat, fordít nekik mivel nem tudnak magyarul, és segít nekik ott ahol tud. Mesélt ma egy kongói lányról, nemrég érkezett Magyarországra. 17 éves, terhes pedig még maga is kislány, Kongóban többször megerőszakolták, elszökött, most itt van. Szerencsétlen senkije és semmije nincsen, egy idegen országban, idegenek között, akik idegenként is kezelik, mert ő csak egy menekült... márciusban fog szülni. Kérte az ismerősöm, hogy ha tudok bármit adni ami kellhet a babának vagy a lánynak, segítsek. Összepakoltam babaruhákat, cumisüveget és pár hasznos holmit. És még átgondolom, mi az amit oda tudok adni, illetve majd Zsófinak iratok fel babagyógyszereket. Nagyon megérintett a lány története, talán mert én is egyedül vagyok, és nincs apja Zsófinak, ahogy annak a picinek sem lesz. :-(

Bingoval kutyaiskolában voltam, életében először. Borzalmas volt. Brúnóval annak idején gazdagrétre illetve a népszigetre jártunk, azok nagyon jó sulik voltak, ott beleszerettem a kutyázásba. Annyira, hogy elvégeztem a kiképzésvezetői tanfolyamot, aztán rengeteget gyakoroltunk és egy csomó vizsgát letettünk. Most nincs lehetőségem olyan messzire járni, ezért döntöttem a helyi kutyaiskola mellett. Ha anno idevet a sors Brúnóval, tutti hogy soha egy vizsgát sem csináltam volna vele. Eleve kiakadok ha a kutyát pórázrángatással próbálják rávenni valamire. Egész órán ment a menetelés, túl sokan voltunk, nem segített senkinek egyénileg az oktató... csak azt mondogatta, hogy rángasd a pórázt, nyomd le a kutya fenekét stb. Az javított egy kicsit a benyomáson, hogy beszéltem a fickóval a végén, és felajánlotta, hogy kimehetek úgyis, hogy nem állok be a csoportba, hanem külön egyénileg oktatom Bingot, és majd segít. Hááát nem tudom, majd meglátom, van-e így értelme.