Örök dilemma számomra Dani mindennapjaiban a szocializáció és az egészséges gyerekekkel illetve felnőttekkel való integráció. Ha olyan közegben vagyunk, ahol ismerik a problémánkat, esetleg hasonló gyerekekkel van együtt, semmi gondot nem okoz számomra. A "civil" életben azonban rettegek elengedni a kezét, mint egy kotlós tyúk nem hagyom magára, folyamatosan közvetítek közte és a "többiek" között. A játszótéren soha nem tudom hol az a határ, ahol hagynom kellene, hogy egyedül oldja meg a konfliktusát vagy be kell avatkoznom. A "Síznijó"-ban is egy hasonló szituáció történt. Fociztak a gyerekek és Dani volt az egyik kapus. Én tisztes távolból néztem, mivel azt már tudom, hogy ha a közelben vagyok, egészen másképp viselkedik. Eleinte szépen hárította a helyzeteket, majd egyszercsak, mikor nem figyelt eléggé, kapott egy gólt. Majd pár perc múlva mégegyet. Ettől azonban olyan hisztériás dührohamot kapott, hogy magam is meglepődtem. Borzasztóan rossz a kudarctűrő képessége. :-( Ott állt a pályán és magából kikelve ordítozott, míg a többiek, mind a gyerekek, mind a szülők, de még az oktatók is megütközve nézték. Aztán az oktatók megpróbálták kezelni a helyzetet, de nem igazán sikerült nekik, hosszú percek teltek el, mire Dani nagyjából lenyugodott. Csak néztem messziről az eseményeket, legszívesebben közbeavatkoztam volna, de mégsem mertem. Tudtam, hogy ezt nekik kell megoldani, de borzasztó volt a tétlenség.

Számomra pirosbetűs ünnepnap volt a mai nap. J egész nap itthon maradt, családias volt a hangulat, dolgozgattunk, pihentünk, gyerekeztünk, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi hármasban vagyunk. Úgy láttam Dani is élvezte a szokatlan idillt. De nem csak Dani, J-n is látszott hogy jólérzi magát. Délután elnyúlt a kanapén, én pedig kicsit megmasszíroztam a hátát, nem sokkal később már az ágyban találtuk magunkat. Majd későn este, egy rövid, lényegretörő chatelés után sem tudtunk ellenállni - és nem is nagyon akartunk - a vágynak.

Ez az utolsó közös hétvégénk együtt, egy hét múlva ilyenkor már csonka család leszünk... :-(