Próbálom magam felkészíteni a legrosszabb pillanatokra. Napok óta arra trenírozok, hogy mosolyogva nézzem végig, ahogy J elköltözik, és azt éreztessem vele, hogy mindenben támogatom, mellette állok. Számolom vissza az időt és próbálom elfogadni az elfogadhatatlant. Úgy éreztem egészen idáig, hogy menni fog, meg tudom csinálni, mert muszáj, ha azt akarom, hogy valaha még visszajöjjön.

Erre jött a hidegzuhany: egy nappal hamarabb elköltözik, a mai az utolsó éjszakája itthon. :-( Összezuhantam. Amennyire csak tudtam tartottam magam, de nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Gyomorgörcs, fájdalom, kértségbeesés... és persze elkezdtem piszkálni, hisztizni... újra fényévekre kerültünk egymástól. Szeretem. Nem akarom elveszíteni... :-(

Attól tartok a neheze még csak ezután jön. Nem tudom miből fogok erőt meríteni, hogy emelt fővel végigcsináljam. Nem akarok sírni, nem akarom hogy lássa, amint kiborulok.