Hát ennyi. Elment. Borzalmas volt, azt hittem belepusztulok. És persze nem ment cirkusz nélkül. Pedig annyira akartam, hogy normális hangulatban történjen, aminek történnie kell. De akkora fájdalmat okozott, hogy már megint elveszítettem minden józan ítélőképességmet. Mindennél jobban szeretem, ezért végignézni, ahogy turkál a szekrényekben, hogy mit vigyen el, felér egy késforgatással a szívemben. Kimondhatatlanul fáj... csak ülök és bőgök, mintha ez segítene bármin is. Az önsajnálat nem visz előre, mégsem vagyok képes túllépni rajta. Sok idő kell majd, amíg helyére rakom a dolgokat magamban, és el tudom kezdeni felépíteni az új életünket. Egyelőre azonban gondolni sem akarok arra, hogy nélküle is van jövő.

Felfoghatatlan, hogy tegnap este még szenvedélyesen szeretkeztünk, ma pedig azon veszekszünk, mit vigyen, mit ne vigyen. Nem akarok veszekedni, nem akarok osztozkodni, este a karjaiban akarok elolvadni, reggel pedig kiskifliben felébredni. Mint ahogy ma reggel...