Még ma is egész nap ezen a suli kérdésen kattogott az agyam. Csak most teljesen más aspektusból. Nincs sajnos választásunk, mindenképpen ebbe a számára gyenge suliba megy Dani, mivel normál iskolába nem mehet, ezzel mindenki egyetért, ami pedig igazán jó lenne, azt nem tudom kifizetni.

Tombol bennem a tehetetlen düh. Egészen pontosan öt éve, hogy Danival elkezdtünk terápiákra járni, azóta mindennapos küzdelem az életünk. Öt éve dolgoztunk, dolgozunk mindennap azon, hogy mire iskolába megy, a lehető legjobban felzárkóztassuk, a lehető legkisebb hátránnyal kezdje a sulit, az egészséges társaihoz képest. Rengeteg lemondással, még több munkával telt ez az idő, az anyagiakról nem is beszélve, de megérte és szívesen csináltuk, mert tudtuk, hogy mennyire fontos ez.

Most ért be a munkánk a gyümölcse, minden pedagógus szerint aki nyomon követte Dani fejlődését, szinte csodával határos amit elértünk. És most 1 lépéssel a cél előtt úgy érzem kidobjuk az ablakon az egészet. Itt lenne a lehetőség, hogy elmenjen egy olyan iskolába, ahol mindent megkaphat, ahonnan van hova tovább, ahol nem veszítjük el a reményt a későbbi továbbtanuláshoz sem... minden képessége meglenne hozzá és mégsem mehet oda, mert nem tudom kifizetni.

Erről a siluról, ahová járni fog, azt mondták a bizottságnál: "ez nem az a hely, ahonnan tovább tudnak tanulni a gyerekek..." és hozzátették, hogy Dani képességei alapján pedig minden esélye meglenne rá. Gondoljam át szerintük mégegyszer, hogy biztosan ide akarunk-e járni... 

Dühös vagyok, csalódott, tehetetlen... Hiábavaló volt a sok munkánk, mégsem tudom megadni neki a lehetőséget egy jobb élethez. Haragszom az iskolai rendszerre is, de legfőképpen Jánosra. Danika havi tandíja kisebb összeg lenne, mint amit az apja most a lakására (bérleti díj+rezsi) elkölt. Tehát minden gond nélkül ki tudnánk fizetni, ha nem hagyott volna el bennünket. Az ő boldogságának az ára a gyerek jövője.